A falunak különleges ipara volt és van a mai napig: a kalapkötés(szalmakalapfonás). A Népi Együttes mellett, Jobbágytelke a kalapkötésről is híressé vált. 1831-ben Bocskor plébános (Bözödről került ide) vezette be a kalapkötést. Látva a falu nehézkes, szenvedő életét, megmutatta a szorgalmas népnek a kalapkötés mesterségét, ami azóta a falu iparát képezi.

           A szalmakalapot 1958-ig mindenki önállóan varrta. A falu télen kötötte a kalapot, mert akkor nem volt más mezei munka. A szalmafonás ideje: november elejétől Húsvét előtti nagyhétig tartott. Azért, hogy gyorsabban teljen az idő és az emberek jól érezzék magukat, cékbe(fonókba) gyűltek össze, ahová mind asszonyok, mind leányok hivatalosak voltak. Ilyen kalapkötő csoportok minden utcában voltak. Mialatt az asszonyok és a leányok kötötték a kalapot, a fiatal legények “maszkuráztak”: jelmezekbe bújtak. Adventben csúf maszkurákat(cigány, árvízkárosult és halál) öltöztettek, farsang idején szép maszkurákat(mennyasszony, vőlegény és betyár) és böjt idején megint csúf maszkurát. Bekérezkedtek a césházakhoz, énekelve bementek, majd megtáncoltatták a kalapkötőket. Velük járt a “hamubotos” is, neki az volt a dolga, hogy egy botra akasztott harisnyába hamut kellett hordjon a maszkúrák után, és a táncolni nem akaró kalapkötőket megveregesse vele. Ez egyfajta büntetés volt.

        A leányok mikor este elmentek szánkózni, ezalatt a fiúk bementek a cékbe és ellopták a lányok kalapjait. Fákra bogozták, kerítésekre, sőt még a kútágasra is tekerték, elharapták, denevérszárnyat kötöttek a kalapfonat végébe.

        Az itt font, majd megtisztított kalapfonatokat szekéren szállították többek közt Beszterce, Kolozsvár, Teke, Szászrégen, Bethlen, Szászkelence és Marosvásárhely piacaira.

        A másik megélhetési forma: a mezőgazdaság, annak ellenére, hogy a falut dombok veszik körül. Az állattartás, földművelés ma is a fennmaradás biztosítója. Tehenekkel-lovakkal, mezőgazdasági gépekkel művelik a földeket.

       Emberek sorát lehet látni a tavaszi életindulással a mezőkön, egészen a betakarodásig, az ősz végéig. Az 1930-40-es évekig a falu mezőgazdaságát a „Hármashatár” jellemezte. Nevét a földművelési területek hármas felosztásáról kapta. A határ dombos részét mindig szőlősök borították, a többi földművelésre alkalmas területet két részre osztották: kaszálók és gabonatermő földek, ezeket évente cserélgették, csak a szőlős maradt mindig ugyanott. A cserélgetés eredményeképpen jobb lett a szántóföldek minősége, jobb termést értek el.

         Az emberek „kalákába” dolgoztak. A gazda rokonságot, fiatalokat hívott össze aratáskor, szüretkor. Mindenki együtt dolgozott, senki sem maradt bér nélkül. A segítségért viszont segítséget kaptak a földtulajdonosok, mikor kinél volt szükség jó munkásra. Aratáskor a legények, férfiak „kávás kaszákkal húzták a rendet” , a leányok, asszonyok sarlóztak és felszedték a levágott búzát, „kévébe” kötötték majd az emberek, a férfiak „kalongyákba, oláhkalongyákba” rakták össze. A gazda cigányokat fogadott fel muzsikálni, akik a forró tarlón húzták a muzsikát.

       A betakarítás után „kiszedték a szalmát” a leányok, asszonyok. A búza megmunkálásra alkalmas szálait „markokba” kötötték, majd a „csűrhíjára” tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket „szakaszba” rakták össze, kezdődhetett a „cséplés”. Régebben cséphadaróval, majd cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével külön választódott az őrlésre-, vetőmagnak alkalmas búzaszem és a szalma.

        A „marékszalma’ hosszú folyamaton ment keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett kész a kalapfonatok, csipkék kötésére.

        A leányokra és asszonyokra várt a „főbeliek’ létrehozása.