KÁDÁR ELEMÉR: FELSZÁLLOTT A JOBBÁGYTELKI FŐNIXJOBBÁGYTELKI HAGYOMÁNYŐRZŐ NÉPTÁNCCSOPORT: AZ IDŐ KEREKE … a dolgozó fiatalokból kikönyököl a táncoskedv, szemeink előtt pedig az egykori híres táncosok mozdulatai elevenednek meg. A tizennyolcadik jobbágytelki néptánctábor utolsó napja záró gála. Immáron házi hagyomány, hogy a táborozó muzsikusok, táncosok bemutatják színpadon is, mit tanultak egész héten, s aztán egy meghívott, lehetőleg hivatásos néptáncegyüttes kápráztatja el a táborlakókat meg a helyieket, akikkel ilyenkor szintén hagyományosan zsúfolásig megtelik a régi, kicsi és teljesen levegőtlen kultúrház. Az utóbbi idők vissza-visszatérő táncegyüttesei a Páva-versenyekről is közismert Ördögborda és Bekecs táncegyüttesek, a Nagyvárad Táncegyüttes vagy a Maros Művészegyüttes különböző kamaracsoportjai. A jobbágytelki hagyományőrző együttes is mindig fellépett itt az elmúlt tizennyolc táboros esztendő alatt is, de ők mindig inkább a tábor elején, s a mai táncházasoknak mindig meg kellett magyarázni, hogy amit láttak, azért olyan, amilyen, mert az együttes a negyvenes évek végétől kezdve azzal szolgálta meg a kommunista diktatúrának, hogy békén hagyják a szabadság kis szigetének számító falut, hogy mindenféle pártállam-dicsőítő rendezvényen fellépett, mégpedig olyan műsorral, amely oda illett. Ebben nagy volt a néhai Balla Antal, néptanácsi titkár és helyi kultúrpolitikus. Hihetetlen, Wass Albert Táncos Csuda Mózesét idéző trükkökkel, megtévesztéssel, megvesztegetéssel, s csak ő, meg az Úristen tudják, még mikkel megvédte faluját a kollektivizálástól, s a hagyományőrző együttes ott volt az országos élvonalban, biztosítva az ismertséget és elismertséget legfelső körökben, kivédve így az alsóbb szinteken vicsorgó elvtársak áskálódásait. Anti bácsiról csak a legnagyobb tisztelet hangján illik tehát szólni, de tény, hogy a rendszerváltás után új lendületet kapó erdélyi színpadi néptáncművészet módszerei, eszközei, céljai őt már nem tudták kizökkenteni abból, amit ötven éven keresztül képviselt, s ez nem is baj. De tény az is, hogy a halálával elárvult jobbágytelki hagyományőrzők még sokáig nem tudtak igazán megújulni, s csak ismételgették a lejárt lemezeket, amit mi, külső szemlélők, igen szomorúan néztünk. Eddig.
Történt ugyanis, hogy ifj. Orbán Kálmán, az együttes vezetője felmérvén, átlátván a helyzetet, szakmai segítséget kért és kapott, s tavaly már a marosvásárhelyi Varó Huba, a Maros Művészegyüttes nemrégiben leköszönt művészeti igazgatója készített nekik igen dicséretes koreográfiát, melyet végre a rég nem látott lendülettel s az anyanyelven táncolás örömével, biztonságával adtak elő a fiatalok. A fiatal és bátran előre néző falusi hagyományőrzők élete nem könnyű: rajtuk van az elmúlt több mint ötven év terhe, a falu öregjei nehezen viselik, hogy a csoport már nem az egykor oly híres aratótáncot adja elő. De azért a csapat kitartott az új irány mellett, s idén már úgy nyitották meg a tábort július tizedikén, este, hogy nem hittem a szememnek. Minden együtt volt, amit egy hagyományőrző együttestől joggal várunk el, sőt, a saját zenei és táncos örökségük ismeretében doktori szinten megnyilvánulva, úgy adták meg a tábornak az alaphangot, hogy a könnyeimmel küzdöttem a meghatottságtól, ezt a rekordidő alatt végbement csodálatos újjászületést látván. És akkor a java még hátra volt. Tizenhatodikán este a zárógálán is a jobbágytelki hagyományőrzők léptek fel díszelőadással. Bíztam a szervezőkben, de nem gondoltam, hogy mást, vagy jobbat láthatok, mint egy héttel korábban. És nagyon meg lettem volna elégedve, ha megismétlik azt, amivel oly kellemesen leptek meg nemrégiben. A körülményekről már szóltam, ehhez itt még csak annyit fűznék hozzá, hogy a szűk színpadot kerítő függönyre feltűzött hagyományos falvédők mellett ott volt a tábort szervező alapítvány molinója is, ami részben rendjénvaló, de az előadás szempontjából mégis idegen elem a színpadon, valamint hogy a színpadtechnika és a zenekar (Pribojszki Ferenc és a Magos Zenekar) is a színpad elé, a nézők közé költözött, hogy ezzel is teret nyerjenek a táncosoknak. Az így aztán végképp szó szerint agyonzsúfolt teremben már az előadás előtt húsz perccel sem volt egy gramm oxigén sem, pedig igencsak nyitva volt minden ajtó és ablak. Előre féltem, ha valaki elájul, ki sem tudjuk menteni. És akkor elkezdődött… Szalmafonó kaláka, a hagyományos jobbágytelki céh zsánerképe. Látom, nemcsak eljátsszák, tényleg értenek ahhoz (is), amit a kezdőkép kedvéért, mintegy mellesleg csinálnak (amúgy nyilván, hiszen ők mindannyian valódi jobbágytelkiek). A lányok hajtják a rokkát, felvételről fonográfhenger recsegése hallatszik… Aztán egy idézet: Bartók Béla emlékezik a jobbágytelki gyűjtésre, a színpadon a dolgozó fiatalokból kikönyököl a táncoskedv, szemeink előtt pedig az egykori híres táncosok mozdulatai elevenednek meg. Nem ette meg emléküket a moly az archívumok mélyén. Fiatal jobbágytelkiek a nagy öregek bőrébe bújva (és a gyűjtéseken az egyes régi mestereken látható viseletekbe, vagy azokhoz nagyon hasonlókba – kiemelt dicséret a jelmeztervezőnek!) táncolnak, s a nénik a nézőtéren halk sikkantással reagálnak, aztán kapják kezüket a szájuk elé, s kérdik egymást: látod, te is azt látod, úgy-e tényleg azt látjuk? A mára már alig ismert, Bartók gyűjtötte régi dalokat halljuk, Varó Huba szép mozdulatsorokat, tablókat komponált hozzá, a lányok átérzik, átélik a jelenet jelentőségét, nagyon komoly énektudást mutatnak. Fantasztikus, hogy ebből a nemrég még leginkább csintalannak mondható gyermekcsapatból micsoda fegyelmezett Együttes lett, kb. két esztendő alatt.
És forog a kerék: Balla Antal emléke előtt tiszteleg a csapat, előadják az aratótáncot. Évekig reménykedtem, hogy nem látom többet, s tavaly nagy volt az örömem, hogy végre kimaradt a repertoárból. De itt és most helye van ennek is: könnyes szemmel nézem, s nemcsak hogy nem bánom, hogy látom, de örülök is neki. Az elmúlt fél évszázadot nem lehet, nem kell megtagadni. Nem mellesleg azért sem, mert Jobbágytelkét ez tette ismertté, a jobbágytelki önérzetet naggyá. Vetített képeken az egykori fesztiválok felvételeit, a falu utazó nagyköveteit, Anti bácsit látjuk, aztán a temetésén készült képeket, ahol és amikor a néprajzos szakma nagyjai álltak lehajtott fejjel a jobbágytelki temetőben... Aztán a jelen képei: erőteljes, magabiztos, formagazdag tánc, a tömegnyomortól már fáradt és fuldokló nézők nem is értik, honnan ennyi energia, honnan ez a fergeteges jókedv, honnan veszik még egyáltalán a levegőt? A válasz pedig a színpadon van: amikor a legnépszerűbb vármegyés dallam következik, egy órányi feszített tempójú színpadi munka után is úgy tör ki belőlük a dal, mint egy vulkán („Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani” – ha valaki nem tudná.) Nem tudom nem megdicsérni még egyszer a kondíciójukat, fegyelmezettségüket, rutinjukat. Addig siránkoztunk a régi nagyok eltűnése utáni gyenge jelen miatt, hogy észre sem vettük: Jobbágytelkén színre lépett egy minden bizonnyal hosszú évtizedekig emlékezetes táncos generáció, mely nem „csak” hagyományőrző, nem is „csak” amatőr. Ez a társulat ezzel a formájával bármely színháznak méltó és rangot adó vendége lehet. Persze mindig van még hova fejlődni. Mert rendkívül fegyelmezett immár a csapat, de azért a több mint egy óra alatt csak elkalandozott egyik-másik tekintet, kilazult néha egyik-másik tartás. De hát középiskolás és egyetemista táncol itt együtt gazdálkodó fiatallal. Nem szakmájuk a színpadi viselkedés, a cél érdekében feláldozott szabadidőben, menetből tanulják mindezeket, hősiesen. Hagyományőrzők, akik immár ismerik a jelen színpadi táncművészetét, s van bátorságuk és tehetségük a csúcsra törni, egy kb. ötszáz fős faluban, miközben ennél sokkal nagyobb lélekszámú településeknek még egy alsó közepes amatőr csoportocskát sem mindig sikerül összehozni és megtartani. (Itt kell megjegyeznem: mindig félek, amikor egy hagyományőrző csoport „művészkedni” kezd. Nagyon remélem, hogy a saját énekes, táncos anyanyelvük igen magasfokú művelése és népszerüsítése lesz a cél ezután is, és nem fognak olyan területre tévedezni később sem, amelyen a fentebbi méltatáshoz méltatlan próbálkozásaikat kell majd sajnálkozva néznünk, látnunk.) Az előadásnak pedig még mindig nincs vége: a vetített képeken egyenként látjuk a táncosokat, amint a múzeumból az élő hagyományba visszaemelt gyönyörű viseleteikben mosolyognak a falu csodaszép tornácos házai előtt. Fontos ez is, így is, innen is megnézni az arcokat is, emberek, egyéniségek a jobbágytelki táncosok, nem uniformizált, sokszorosított alkatrészei egy táncgépnek, amivé néha együtteseinket silányítjuk. S míg a látottakat emésztjük, a képeket nézzük, a táncosok a kulisszák mögött kissé kifújják magukat. Aztán mai táncházas, tánctáboros, „mai fiatalos” polgári ruhákban térnek vissza megint a színpadra, s örvénylik, libben, dobban a finálé, ez már nem a régi dicsőség, hanem maga a boldog jövő képe, amely a patakokban csurgó verejtéktől nem fáradtnak, hanem épp ellenkezőleg, forróbbnak, fényesebbnek, éneklős-nevetősebbnek, frissebbnek, életerősebbnek hat, mint valaha. A kirobbanó vastaps nemkülönben.
Az idő kereke (Jobbágytelki Hagyományőrző Néptánccsoport) Képek, videók, díszlet- és jelmezterv: Varó Huba. Szöveg: Bereczki Éva. Mesélő hangja: Kárp György. Asszisztens: Bugnár Zsolt. Együttesvezető: ifj. Orbán Kálmán. Rendező-koreográfus: Varó Huba. Tánckar: Bakó Brigitta, Balla Elek, Balla Előd, Bereczki Edina Dorottya, Bereczki Éva, Bereczki Hajnalka, Bereczki Tamás, Bereczki Szilárd, Ferenczi Emőke, Ferenczi Mónika, Gerebenes Gizella, Jánosi Hunor, Jánosi Szilárd, Keresztes Róbert, Orbán Csaba, ifj. Orbán Kálmán, Pargaru Vivien, Siklódi István Attila, Simó Katalin, Simó Krisztina, Simó Rita. Zenekar: Fekete Márton, Mihálydeák Barna, Pribojszki Ferenc, Soós Csaba. Jobbágytelke, 2016. július 16. Forrás: http://tanckritika.hu/kategoriak/jegyzet/960-kadar-elemer-felszallott-a-jobbagytelki-fonix
|