|
Szivárvány Jobbágytelke felett |
 |
|
Írta: Orbán Csaba
|
|
2013. augusztus 13. kedd, 09:58 |
Élményékben gazdag ünnepet tartottak augusztus 10-én Jobbágytelkén. A
helyi katolikus templomban Szent Lőrinc vértanúra, a fogadalmi búcsú
napjára emlékeztek. A szombat délelőtti szentmisén Köllő Gábor
nyárádremetei plébános mondott szentbeszédet. Az ész önmagában nem elég,
eszünk a szívünk erejéből él. A gyermekeket a szív okosságára is meg
kell tanítani, mert a lélek termőtalaján terem az igazi élet – hangzott
el a szentmisén, ahol Mihály József helybeli plébános a faluban töltött
tíz év örömeire és nehézségeire emlékezett.
A helybeliek és a falutalálkozóra hazatérők szívéből-lelkéből ezúttal is
olyan szépen szólt az ének, ahogy megyénk egyetlen más templomában sem.
Az ünneplő tömeget, a népviseletbe öltözött fiatalokat sárpataki
huszárok vezették a 2006-ban megnyílt falumúzeum udvarára, ahol Ila
Gábor olvasta fel a küldetésben levő alpolgármester üzenetét. Berecki
Éva az iskola névadója, Petres Kálmán versét szavalta, majd a vendégek
megtekinthették a falu viseletét és régi használati tárgyakat bemutató
néprajzi gyűjteményt.
Az ünnepség délután a művelődési házban folytatódott. Az öt éve elhunyt
Balla Antalra Kelemen Ferenc rádióriporter emlékezett. Meghatódottan
mesélte el azt az első megdöbbentő és meghatározó élményt, amikor a
művelődési ház színpadáról énekelni és táncolni látta a jobbágytelki
népi együttest, s ennek nyomán élete végéig szakemberként és barátként
is végigkísérte Balla Antal pályáját. Azé a Balla Antalét, akinek
sikerült elérnie, hogy ne alakuljon termelőszövetkezet a faluban, s a
legszigorúbb időszakban újjáépítsék a leromlott katolikus templomot, aki
közösséggé kovácsolta a falut, s a helybeli együttest eljuttatta a
siker csúcsaira, olyan hírnevet szerezve Jobbágytelkének, amilyennel
kevés félreeső erdélyi falu büszkélkedett. A mókás kedvű, éles eszű,
szívós, ötletes és kitartó együttesvezető boldog és szomorú pillanataira
e sorok írója emlékezett, akinek riportkötete a Balla Antallal készült
beszélgetéseket megörökítő írás címét viseli.
Nem lehetett meghatódás nélkül végignézni azt a dokumentumfilmet,
amelyet Kelemen Ferenc hozott erre az alkalomra. A Balla Antal életét
követő művészfotóit Kiss Dénes marosvásárhelyi rádiószerkesztőnek a
Panek Katalin és Kelemen Ferenc közreműködésével készített
hangfelvételeivel mesterien illesztette össze a budapesti Virág György,
akinek sikerült a közönség körébe varázsolnia a mókás kedvű ünnepeltet, s
vele együtt a falu népét munka, tánc és éneklés közben.
A Berecki Éva vezette ünnepi műsorban Balla Antal emléke előtt
tisztelegtek a Madarasan Judit vezette vajdaszentiványi táncosok és a
budapesti Stoller Antal Huba meghívottjai. Az ő kezdeményezésére
létesült a falumúzeum, és sikerült Balla Antal lakását tájházként
megőrizni, s emlékének ápolásában is minden alkalommal, ahogy ezúttal
is, tevékeny szerepet vállal. A három budapesti pár Vavrinecz András,
Nagy András és Fekete Márton játékára a profi táncosok biztonságával
hódította meg a közönséget. Nagy Dorka különös átéléssel énekelt,
Majercsik Gábor, Balla József, Nagy Gábor, Eszes Orsolya, Bertha
Adrienne, Portleki Kinga, a Vasas Obsitos táncosai jobbágytelki és
magyarszováti táncokat jártak.
Talán sokan úgy hihették, hogy ezt már nem lehet fokozni, amikor
óvodásokkal, kisiskolásokkal telt meg a színpad, s örömmel láttuk, hogy
van, lesz, lehet folytatása annak a nagyszerű folyamatnak, ami 1945-ben a
faluban elkezdődött. Aztán a nagyobbak következtek, majd a jobbágytelki
fiatalokból álló csoport lépett színpadra. És ekkor mindazokat, akik
szerepelni látták a jobbágytelki együttest, elözönlötték az emlékek,
hisz kiderült, hogy ifj. Orbán Károly kántortanító vezetésével a nyolc
fiú és a 11 lány – szépek, fiatalok, csinosak, kifogástalanul egységes
viseletben – mindet tud, amit valaha az együttes tudott. Anti bácsi
szelleme ott bujkált a precíz, pontos mozdulatokban, a színpompás
kavargásban, a tisztán előadott jobbágytelki dalokban, abban a pergő,
változó színpadképben, amiről úgy véltük, hogy feledésbe merül. Az
unokaöcs vezetésével, aki elsőnek végezte a kántortanító-képzőt, a
jobbágytelki fiatalok megmutatták, hogy nem kell siratni, nem kell
sajnálni a múltat, hiszen van, aki továbbvigye azt a hagyományt, amit
tehetséges kántorok, karvezetők alapoztak meg, s amit gyutacsként Balla
Antal élesztett fel s adott tovább. A „jobbágytelki piros párisz”, az
eget koszorúzó szivárvány elevenedett meg abban, ahogy megmutatták, hogy
mit tudnak, s annak az ígéretét is, hogy mindent elérhetnek,
megtanulhatnak, ami a népi táncban fontos és szép ma is.
Akkora élmény volt látni őket, hogy Kelemen Ferenc a csillagösvényen
hazafelé tartó Balla Antal jelképes üzenetét is meghallotta, aki
megnyugodva látta, hogy nem megy feledésbe a falu gondjaira bízott
szellemi hagyaték.
A szűnni nem akaró taps után az ünnepség résztvevői mellett Jobbágytelke
42 nyolcvan év fölötti lakója is oklevelet kapott. Aki még bírta, az
éjszakába nyúló táncházzal zárta a szombati falunapot, amelyet a
polgármesteri hivatal, a Sombor Kft. és Jan de Vitte hozzájárulásával a
Jobbágytelki Kulturális Egyesület szervezett.
Bodolai Gyöngyi - újságíró(népújság)
|
|
Balla Antal emlékére |
|
|
Írta: Orbán Csaba
|
|
2013. június 26. szerda, 18:09 |
|
Balla
Antal élete és neve egybeforrt faluja, Jobbágytelke nevével, sorsával.
A falu énekes-táncos kedve évszázadok óta híres a környéken. Ezt a
hírnevet írásos emlékek is őrzik. Bartók Béla a század elején többször
is megfordult a faluban, s 1914-ben 40 népdalt vett fonográfra. Persze,
gazdag dal- és tánchagyománnyal rendelkező falu még sok van, de
évtizedek óta működő népi együttest vagy akárcsak dalárdát mégis csak
kevésnek sikerült kiépítenie és fenntartania. Az együttesnek Anti
bácsival volt szerencséje. Anti bácsi belső vágyainak is teret adva
megerősödhettek azok a közösségformáló erők, melyek a múltban gyökerező
kultúra életben tartását és a világgal való megismertetését tették
lehetővé. (Stoller Márton)
Balla Antal 1926. június 15-én született
Jobbágytelkén, hétgyermekes földművelő családban. Tudásvágyának és
tehetségének köszönhetően meghatározó egyénisége lett falujának: 31 évig
tanácstitkár, 10 évig tisztviselő. 1945-től szervezte és vezette a
Jobbágytelki Népi Együttest. „Valóban álom volt, sokáig megfoghatatlan,
de egyre inkább körvonalazódott. Volt hozzá fogódzóm a valóságban. Én
beleszülettem egy oly hagyományba, amit csak folytatni, továbbépíteni
kellett. Mi kilencen voltunk testvérek, heten nőttünk fel, de az ének és
tánc ki nem fogyott közülünk. Véremben volt a móka.” Anti bácsinak
köszönhető, hogy a falu elkerülte a kollektivizálást annak idején. Vele
készült interjúk tanúsága szerint nem kis lelkiismeret-furdalást okozva
magának. „Félrevezettem még az Atyaúristent is!” Megtudta, hogy több
falu is van Romániában, melyek erdőhöz közel eső területeken fekszenek,
ezért a rossz minőségű termőtalaj miatt kimaradtak a kollektivizálásból
(Hodák, Déda, Dédabisztra, Idecspatak, Üvegcsűr). „Én akkor a hodosi
néptanácsnál dolgoztam. Hodoson hamar meglett a téesz. Úgy látszott, ez a
sors vár ránk is. Aztán hallottam, hogy a Görgény völgyében nem lesz
kollektív, mondom magamban, az istenit, akkor itt sem lesz. Szerencsére
volt egy románul sem írni, sem olvasni nem tudó aktivista a
néptanácsnál, akinek össze kellett állítania a papírokat, s
felterjeszteni a rajonnak. Ő megkért engem, s aztán én beírtam gazdának
még azokat is, akik sok éve nem laktak már a faluban, hogy minél kisebb
birtokokról adhassanak jelentést. 441 családot írtam össze, pedig a
gazdaságok száma 41 volt. Néhány nap múlva jött az ukáz fentről. Este
megyek haza, édesapám ül szomorúan, csak úgy maga elé nézve: - Mi lesz
velünk, Anti? - kérdezte nyugtalanul. Édesapám, nem kollektivizálunk!”
Azonban, hogy rosszat ne szólhassanak a falura, azzal érvel, hogy a
kultúrmunka elengedhetetlen, mert nincs gazdaság. „Hibámat azzal
álcáztam, hogy sokat tettem a kultúráért.” (Sándor Attila)
Nyolcvanadik születésnapjára meglepetést tartogatott számára szeretett
közössége. A budapesti Stoller Antal szorgalmazására falumúzeumot
létesítettek Jobbágytelkén, és az avatási ünnepséget egybekötötték Balla
Antal köszöntésével.
2006. június 18-án falunap keretében megnyílt a
Jobbágytelki Falumúzeum. Köszönet érte minden támogatónak, létrehozónak,
a kiállított tárgyak adományozóinak, gyűjtőinek, rendezőinek. Szentmise
után falubeliek, vendégek együtt vonultak a részben felújított múzeum
épületéhez, ahol szentelés után Mihály József plébános és Orbán Sándor
polgármester együtt vágták át a bejáratot záró szalagot, jelezve ezzel a
megnyitást. Egyelőre csak két szoba használható, ideiglenes
elrendezésben, de ez is híven tükrözi Jobbágytelke viseleteinek,
használati tárgyainak gazdagságát. A megnyitóra 250 tárgy került
nyilvántartásba, kapott feliratot helyi megnevezésével, adományozójának
feltüntetésével. A Falumúzeum megnyitása után a vendégek ünnepi ebéden
köszöntötték Balla Antal jobbágytelki együttesvezetőt 80.
születésnapján, amelynek fényét jelentősen emelte a három meghívott
együttes, Nyárádmagyarósról, Nyárádselyéről és Mezőpanitról. (Honlap)
Balla Antal 2008. március 30-án, 82 éves korában hunyt el. „A sors
kifürkészhetetlensége, hogy a húsvéti ünnepeket követő hétvégére eső
érkezésemet türelmesen megvárta. Hosszasan beszélgettünk, de szavai még
halálos ágyán sem voltak mentesek örökkévaló tréfálkozásától. Bár
nehezebben beszélt, de az agya még ekkor is minden percben huncutságokat
szült. Vasárnap reggel azután utolsó sóhajjal búcsúzott. Két napra rá,
április elsejére esett a temetés. A dátum ez esetben
véletlenszerűségében is jelértékű. Hiszen mikor búcsúzzunk egy örök
tréfamestertől, ha nem április elsején. Temetésén, a koporsóra hulló
földdarabok doboló ritmusa felidézte bennem az újságírói mondatot:
Messze látszik Balla Anti kalapja. Ezt annak idején azért írták, mert
népművelői munkássága sokakat érintett a falu határán, országhatáron túl
is. Mára ez a mondat azonban fizikai értelemben is megigazult, hiszen
Anti bácsi az égi mezőkről int már felénk. Gyors járására emlékezve nem
feledem intő mondatát: Úgy kell járjak, hogy a légy a talpam alatt meg
ne dögöljék. Tudom, ennyi energiával még onnan túlról is képes közénk
hajítani a kalapját, mint megtette oly sokszor, amikor elégedetlen volt.
Vigyázzunk, mert megteszi most is, ha nem végezzük jól a dolgunkat az
általa megmunkált örökséget illetően. Ezt kell szem előtt tartanunk a
jövőben.” (Stoller Antal)
„Reá emlékezve ez a nóta jut eszembe: Úgy ég
a tűz, ha tesznek rá. És Balla Antal tett rá, rakta éveken, évtizedeken
át. Ha egyik keze megfáradt, rakta a másikkal, majd rakta mindkettővel,
hogy Jobbágytelke híre messze jusson, a Tarbükkön túl, völgyeken,
hegyeken, országokon át. A Hodos-patak fejénél fekvő Jobbágytelke lakói
szorgos emberek, akiknek a - magyar nép által találóan „életnek”
nevezett - búza a legfontosabb terményük. Duplán az, hiszen nem csak az
életet adó kenyér alapja, hanem a szalmafonat készítésének anyaga is. A
szalmafonatból kalapot készítenek, amely megóvja őket a búzát érlelő
napsugártól! Hát ilyen ott az élet, ahol Balla Antal rakta a tüzet.”
(Stoller Antal „Huba”)
Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében
október 19-én, vasárnap, a déli istentiszteletet követően nyílik a Balla
Antal emléke előtt tisztelgő fotókiállítás. A felvételeket Virág
György, ötvenöt éves budapesti lakos készítette. Munkájáról így
nyilatkozik: - Végzettségem szerint nyomdai fényképész (később
tipográfus) lennék. Lassan harminc éve főként szitanyomással,
grafikával, fényképezéssel foglalkozom. A hetvenes évek közepe óta
járunk Erdélybe. Jobbágytelkére Kelemen Ferenc rádióriporter és felesége
vitt ki, nejemmel együtt. Azóta egyre mélyülő barátság kötött minket
Balla Antiékhoz. Nála voltunk otthon, s ő nálunk volt itthon, mikor
Pesten járt. Az eltelt évek során sok-sok képet készítettem róla és a
falu életéről. Ezekből válogattunk egy csokorravalót, főként portrékat. A
fotók mérete 30x40, illetve 40x50 cm. Habkarton paszpartuval
készítettem el a képeket, így nagyon könnyen rögzíthetők, illetve
függeszthetők.
Összeállította: B.D. (e-népújság.ro)
|
|
"Kék szivárvány koszorúzza az eget" |
|
|
Írta: Orbán Csaba
|
|
2013. március 13. szerda, 21:02 |
|
Jobbágytelke,
a varázsszó, amely, ha kimondatik, lassan lecsöndesül bennem a lázadó lélek,
elűzetnek a nyomasztó gondolatok, s az emlékezés fonalába kapaszkodva elindulok
oda, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget” , jeléül annak, hogy az évszázadok óta
itt élő maroknyi, dacos székely számára nem létezik lehetetlen, mert lám,
szikes-kavicsos domboldalakon megterem a búza, ha van teremtő erő, konok akarat
és Istenbe vetett hit.
Bizonyosan Petres Dédapám is látta –
érezte, valamikor az 1880-as években a szivárványt és tudta, hogy ezt a csodát
bármi áron szolgálni kell, hogy tovább élhessen, gyarapodhasson, így,
makulátlanul, töretlenül.
Dédapó álma valóra vált. Miközben a
történelem bomlasztó szele kíméletlenül pusztított népeket, ősi kultúrákat,
Jobbágytelke határában megálljt parancsolt az erkölcsi felsőbbrendűség
hajlíthatatlan szelleme. Itt, a hegyekkel körülzárt völgyben ma is a
legtisztábban cseng a szó, él a dal, a puszta kéz teremti a mindennapi
kenyeret, itt kérni ma is csak az imádságban szabad, de jó szívvel adni a
kevésből is sokat, az mindennél fontosabb.
Köszönöm Dédapó, hogy megtaláltad a
korcs világban a romlatlan, ősi tisztaságnak ezt a parányi szigetét, ahol én, a
kései utód, néhanapján, a tiszta forrásban megmártózva megtisztulhatok, erőt
adó hitet meríthetek abból az önzetlen szeretetből, amelyet soha, sehol a
világon nem tapasztalhattam, mert az csak ott, az enyéim lelkéből sugárzik
felém.
Lám, most is, az emlékezés fonalába
kapaszkodva oda indulok megnyugvást keresni, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget….”. (Lukácsy Ildikó)
Petres Kálmán Hitvallomás
"Nyárádmenti, áldottemlékű tájék... Olyan jól esik állani halmaidon. Ha elföd néha kinn az élet-árnyék, Előmbe fénylik régi-régi nyom. És én megyek, miként az alvajáró, Míg ujjongón roskadnak térdeim, Hogy homlokommal arcod födjem, ... Édes szülőföldem.
Bejárom a néma, sötét nagy erdőt, Hol órákig elültem egymagamban, Zöld lomb közt figyelve fenn a felhőt, Vagy a Nap áttört fényét gyöngypatakban. Milyen boldogság lesz ma megtalálni A szép nevet a vén cser oldalán, Hol ágyadra pihenni dőltem. ... Édes szülőföldem.
Virágos rét, erdő, határ, harangszó! Ti mind: egy csöndes, kis székely falucska. Nekem örökös, élő szent parancsszó: Hogy ahol szívem a dalt megtanulta, Azt a helyt semmi vágy és eszmény Föl ne múlja bennem soha. Rajtad állok, ahonnan kinőttem, ... Édes szülőföldem.
“A szülőföldhöz való ragaszkodás az egyik legszentebb
emberi érzés. Megszámlálhatatlan szál köt az ismerős tájhoz, hol bölcsőnket
ringatták és kóstolgattuk az anyanyelv ízét, valamint türelmes tanító nénik és
tanító bácsik megtanítottak a betűvetés csodálatos művészetére, és bevezettek a
számok végtelen világába.”
(Szabó György)
|
|
A falu "ipara" |
|
|
Írta: Orbán Kálmán
|
|
2013. február 19. kedd, 11:56 |
|
A falunak különleges ipara volt és van
a mai napig: a kalapkötés(szalmakalapfonás). A Népi Együttes mellett,
Jobbágytelke a kalapkötésről is híressé vált. 1831-ben Bocskor plébános
(Bözödről került ide) vezette be a kalapkötést. Látva a falu nehézkes, szenvedő
életét, megmutatta a szorgalmas népnek a kalapkötés mesterségét, ami azóta a
falu iparát képezi.
A szalmakalapot 1958-ig mindenki önállóan
varrta. A falu télen kötötte a kalapot, mert akkor nem volt más mezei munka. A
szalmafonás ideje: november elejétől Húsvét előtti nagyhétig tartott. Azért, hogy
gyorsabban teljen az idő és az emberek jól érezzék magukat, cékbe(fonókba)
gyűltek össze, ahová mind asszonyok, mind leányok hivatalosak voltak. Ilyen
kalapkötő csoportok minden utcában voltak. Mialatt az asszonyok és a leányok
kötötték a kalapot, a fiatal legények “maszkuráztak”:
jelmezekbe bújtak. Adventben csúf maszkurákat(cigány, árvízkárosult és halál)
öltöztettek, farsang idején szép maszkurákat(mennyasszony, vőlegény és betyár)
és böjt idején megint csúf maszkurát. Bekérezkedtek a césházakhoz, énekelve
bementek, majd megtáncoltatták a kalapkötőket. Velük járt a “hamubotos” is, neki az volt a dolga, hogy egy botra akasztott
harisnyába hamut kellett hordjon a maszkúrák után, és a táncolni nem akaró
kalapkötőket megveregesse vele. Ez egyfajta büntetés volt.
A leányok mikor este elmentek
szánkózni, ezalatt a fiúk bementek a cékbe és ellopták a lányok kalapjait.
Fákra bogozták, kerítésekre, sőt még a kútágasra is tekerték, elharapták,
denevérszárnyat kötöttek a kalapfonat végébe.
Az itt font, majd megtisztított
kalapfonatokat szekéren szállították többek közt Beszterce, Kolozsvár, Teke,
Szászrégen, Bethlen, Szászkelence és Marosvásárhely piacaira.
A másik megélhetési forma: a
mezőgazdaság, annak ellenére, hogy a falut dombok veszik körül. Az állattartás,
földművelés ma is a fennmaradás biztosítója. Tehenekkel-lovakkal, mezőgazdasági
gépekkel művelik a földeket.
Emberek sorát lehet látni a tavaszi
életindulással a mezőkön, egészen a betakarodásig, az ősz végéig. Az 1930-40-es
évekig a falu mezőgazdaságát a „Hármashatár” jellemezte. Nevét a földművelési
területek hármas felosztásáról kapta. A határ dombos részét mindig szőlősök
borították, a többi földművelésre alkalmas területet két részre osztották:
kaszálók és gabonatermő földek, ezeket évente cserélgették, csak a szőlős
maradt mindig ugyanott. A cserélgetés eredményeképpen jobb lett a szántóföldek
minősége, jobb termést értek el.
Az emberek „kalákába” dolgoztak. A
gazda rokonságot, fiatalokat hívott össze aratáskor, szüretkor. Mindenki együtt
dolgozott, senki sem maradt bér nélkül. A segítségért viszont segítséget kaptak
a földtulajdonosok, mikor kinél volt szükség jó munkásra. Aratáskor a legények,
férfiak „kávás kaszákkal húzták a rendet” , a leányok, asszonyok sarlóztak és
felszedték a levágott búzát, „kévébe” kötötték majd az emberek, a férfiak
„kalongyákba, oláhkalongyákba” rakták össze. A gazda cigányokat fogadott fel
muzsikálni, akik a forró tarlón húzták a muzsikát.
A betakarítás után „kiszedték a szalmát”
a leányok, asszonyok. A búza megmunkálásra alkalmas szálait „markokba”
kötötték, majd a „csűrhíjára” tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket „szakaszba”
rakták össze, kezdődhetett a „cséplés”. Régebben cséphadaróval, majd
cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével
külön választódott az őrlésre-, vetőmagnak alkalmas búzaszem és a szalma.
A „marékszalma’ hosszú folyamaton ment
keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön
választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett kész
a kalapfonatok, csipkék kötésére.
A leányokra és asszonyokra várt a
„főbeliek’ létrehozása.
|
|
|
