Címlap
Jobbágytelki Falumúzeum

Aratófesztivál a rábaközi Szilban 2013.07.06 Nyomtatás
Írta: Vitézi Ének Alapítvány   
2013. augusztus 29. csütörtök, 11:04
A Jobbágytelki Együttes részt vett az Aratófesztiválon, ahol az aratóverseny eredményhirdetésekor csapatukat különdíjban részesítették.
Az eseményről az alábbi videót készítette a Vitézi Ének Alapítvány:

http://youtu.be/JIosmW132a8


 
Szivárvány Jobbágytelke felett Nyomtatás
Írta: Orbán Csaba   
2013. augusztus 13. kedd, 09:58

   Élményékben gazdag ünnepet tartottak augusztus 10-én Jobbágytelkén. A helyi katolikus templomban Szent Lőrinc vértanúra, a fogadalmi búcsú napjára emlékeztek. A szombat délelőtti szentmisén Köllő Gábor nyárádremetei plébános mondott szentbeszédet. Az ész önmagában nem elég, eszünk a szívünk erejéből él. A gyermekeket a szív okosságára is meg kell tanítani, mert a lélek termőtalaján terem az igazi élet – hangzott el a szentmisén, ahol Mihály József helybeli plébános a faluban töltött tíz év örömeire és nehézségeire emlékezett.
   A helybeliek és a falutalálkozóra hazatérők szívéből-lelkéből ezúttal is olyan szépen szólt az ének, ahogy megyénk egyetlen más templomában sem. Az ünneplő tömeget, a népviseletbe öltözött fiatalokat sárpataki huszárok vezették a 2006-ban megnyílt falumúzeum udvarára, ahol Ila Gábor olvasta fel a küldetésben levő alpolgármester üzenetét. Berecki Éva az iskola névadója, Petres Kálmán versét szavalta, majd a vendégek megtekinthették a falu viseletét és régi használati tárgyakat bemutató néprajzi gyűjteményt.
    Az ünnepség délután a művelődési házban folytatódott. Az öt éve elhunyt Balla Antalra Kelemen Ferenc rádióriporter emlékezett. Meghatódottan mesélte el azt az első megdöbbentő és meghatározó élményt, amikor a művelődési ház színpadáról énekelni és táncolni látta a jobbágytelki népi együttest, s ennek nyomán élete végéig szakemberként és barátként is végigkísérte Balla Antal pályáját. Azé a Balla Antalét, akinek sikerült elérnie, hogy ne alakuljon termelőszövetkezet a faluban, s a legszigorúbb időszakban újjáépítsék a leromlott katolikus templomot, aki közösséggé kovácsolta a falut, s a helybeli együttest eljuttatta a siker csúcsaira, olyan hírnevet szerezve Jobbágytelkének, amilyennel kevés félreeső erdélyi falu büszkélkedett. A mókás kedvű, éles eszű, szívós, ötletes és kitartó együttesvezető boldog és szomorú pillanataira e sorok írója emlékezett, akinek riportkötete a Balla Antallal készült beszélgetéseket megörökítő írás címét viseli.
    Nem lehetett meghatódás nélkül végignézni azt a dokumentumfilmet, amelyet Kelemen Ferenc hozott erre az alkalomra. A Balla Antal életét követő művészfotóit Kiss Dénes marosvásárhelyi rádiószerkesztőnek a Panek Katalin és Kelemen Ferenc közreműködésével készített hangfelvételeivel mesterien illesztette össze a budapesti Virág György, akinek sikerült a közönség körébe varázsolnia a mókás kedvű ünnepeltet, s vele együtt a falu népét munka, tánc és éneklés közben.
   A Berecki Éva vezette ünnepi műsorban Balla Antal emléke előtt tisztelegtek a Madarasan Judit vezette vajdaszentiványi táncosok és a budapesti Stoller Antal Huba meghívottjai. Az ő kezdeményezésére létesült a falumúzeum, és sikerült Balla Antal lakását tájházként megőrizni, s emlékének ápolásában is minden alkalommal, ahogy ezúttal is, tevékeny szerepet vállal. A három budapesti pár Vavrinecz András, Nagy András és Fekete Márton játékára a profi táncosok biztonságával hódította meg a közönséget. Nagy Dorka különös átéléssel énekelt, Majercsik Gábor, Balla József, Nagy Gábor, Eszes Orsolya, Bertha Adrienne, Portleki Kinga, a Vasas Obsitos táncosai jobbágytelki és magyarszováti táncokat jártak.
   Talán sokan úgy hihették, hogy ezt már nem lehet fokozni, amikor óvodásokkal, kisiskolásokkal telt meg a színpad, s örömmel láttuk, hogy van, lesz, lehet folytatása annak a nagyszerű folyamatnak, ami 1945-ben a faluban elkezdődött. Aztán a nagyobbak következtek, majd a jobbágytelki fiatalokból álló csoport lépett színpadra. És ekkor mindazokat, akik szerepelni látták a jobbágytelki együttest, elözönlötték az emlékek, hisz kiderült, hogy ifj. Orbán Károly kántortanító vezetésével a nyolc fiú és a 11 lány – szépek, fiatalok, csinosak, kifogástalanul egységes viseletben – mindet tud, amit valaha az együttes tudott. Anti bácsi szelleme ott bujkált a precíz, pontos mozdulatokban, a színpompás kavargásban, a tisztán előadott jobbágytelki dalokban, abban a pergő, változó színpadképben, amiről úgy véltük, hogy feledésbe merül. Az unokaöcs vezetésével, aki elsőnek végezte a kántortanító-képzőt, a jobbágytelki fiatalok megmutatták, hogy nem kell siratni, nem kell sajnálni a múltat, hiszen van, aki továbbvigye azt a hagyományt, amit tehetséges kántorok, karvezetők alapoztak meg, s amit gyutacsként Balla Antal élesztett fel s adott tovább. A „jobbágytelki piros párisz”, az eget koszorúzó szivárvány elevenedett meg abban, ahogy megmutatták, hogy mit tudnak, s annak az ígéretét is, hogy mindent elérhetnek, megtanulhatnak, ami a népi táncban fontos és szép ma is.
   Akkora élmény volt látni őket, hogy Kelemen Ferenc a csillagösvényen hazafelé tartó Balla Antal jelképes üzenetét is meghallotta, aki megnyugodva látta, hogy nem megy feledésbe a falu gondjaira bízott szellemi hagyaték.
   A szűnni nem akaró taps után az ünnepség résztvevői mellett Jobbágytelke 42 nyolcvan év fölötti lakója is oklevelet kapott. Aki még bírta, az éjszakába nyúló táncházzal zárta a szombati falunapot, amelyet a polgármesteri hivatal, a Sombor Kft. és Jan de Vitte hozzájárulásával a Jobbágytelki Kulturális Egyesület szervezett.

Bodolai Gyöngyi - újságíró(népújság)
 
Balla Antal emlékére Nyomtatás
Írta: Orbán Csaba   
2013. június 26. szerda, 18:09
   Balla Antal élete és neve egybeforrt faluja, Jobbágytelke nevével, sorsával.
   A falu énekes-táncos kedve évszázadok óta híres a környéken. Ezt a hírnevet írásos emlékek is őrzik. Bartók Béla a század elején többször is megfordult a faluban, s 1914-ben 40 népdalt vett fonográfra. Persze, gazdag dal- és tánchagyománnyal rendelkező falu még sok van, de évtizedek óta működő népi együttest vagy akárcsak dalárdát mégis csak kevésnek sikerült kiépítenie és fenntartania. Az együttesnek Anti bácsival volt szerencséje. Anti bácsi belső vágyainak is teret adva megerősödhettek azok a közösségformáló erők, melyek a múltban gyökerező kultúra életben tartását és a világgal való megismertetését tették lehetővé. (Stoller Márton)
  Balla Antal 1926. június 15-én született Jobbágytelkén, hétgyermekes földművelő családban. Tudásvágyának és tehetségének köszönhetően meghatározó egyénisége lett falujának: 31 évig tanácstitkár, 10 évig tisztviselő. 1945-től szervezte és vezette a Jobbágytelki Népi Együttest. „Valóban álom volt, sokáig megfoghatatlan, de egyre inkább körvonalazódott. Volt hozzá fogódzóm a valóságban. Én beleszülettem egy oly hagyományba, amit csak folytatni, továbbépíteni kellett. Mi kilencen voltunk testvérek, heten nőttünk fel, de az ének és tánc ki nem fogyott közülünk. Véremben volt a móka.” Anti bácsinak köszönhető, hogy a falu elkerülte a kollektivizálást annak idején. Vele készült interjúk tanúsága szerint nem kis lelkiismeret-furdalást okozva magának. „Félrevezettem még az Atyaúristent is!” Megtudta, hogy több falu is van Romániában, melyek erdőhöz közel eső területeken fekszenek, ezért a rossz minőségű termőtalaj miatt kimaradtak a kollektivizálásból (Hodák, Déda, Dédabisztra, Idecspatak, Üvegcsűr). „Én akkor a hodosi néptanácsnál dolgoztam. Hodoson hamar meglett a téesz. Úgy látszott, ez a sors vár ránk is. Aztán hallottam, hogy a Görgény völgyében nem lesz kollektív, mondom magamban, az istenit, akkor itt sem lesz. Szerencsére volt egy románul sem írni, sem olvasni nem tudó aktivista a néptanácsnál, akinek össze kellett állítania a papírokat, s felterjeszteni a rajonnak. Ő megkért engem, s aztán én beírtam gazdának még azokat is, akik sok éve nem laktak már a faluban, hogy minél kisebb birtokokról adhassanak jelentést. 441 családot írtam össze, pedig a gazdaságok száma 41 volt. Néhány nap múlva jött az ukáz fentről. Este megyek haza, édesapám ül szomorúan, csak úgy maga elé nézve: - Mi lesz velünk, Anti? - kérdezte nyugtalanul. Édesapám, nem kollektivizálunk!” Azonban, hogy rosszat ne szólhassanak a falura, azzal érvel, hogy a kultúrmunka elengedhetetlen, mert nincs gazdaság. „Hibámat azzal álcáztam, hogy sokat tettem a kultúráért.” (Sándor Attila) 
Nyolcvanadik születésnapjára meglepetést tartogatott számára szeretett közössége. A budapesti Stoller Antal szorgalmazására falumúzeumot létesítettek Jobbágytelkén, és az avatási ünnepséget egybekötötték Balla Antal köszöntésével.
   2006. június 18-án falunap keretében megnyílt a Jobbágytelki Falumúzeum. Köszönet érte minden támogatónak, létrehozónak, a kiállított tárgyak adományozóinak, gyűjtőinek, rendezőinek. Szentmise után falubeliek, vendégek együtt vonultak a részben felújított múzeum épületéhez, ahol szentelés után Mihály József plébános és Orbán Sándor polgármester együtt vágták át a bejáratot záró szalagot, jelezve ezzel a megnyitást. Egyelőre csak két szoba használható, ideiglenes elrendezésben, de ez is híven tükrözi Jobbágytelke viseleteinek, használati tárgyainak gazdagságát. A megnyitóra 250 tárgy került nyilvántartásba, kapott feliratot helyi megnevezésével, adományozójának feltüntetésével. A Falumúzeum megnyitása után a vendégek ünnepi ebéden köszöntötték Balla Antal jobbágytelki együttesvezetőt 80. születésnapján, amelynek fényét jelentősen emelte a három meghívott együttes, Nyárádmagyarósról, Nyárádselyéről és Mezőpanitról. (Honlap)
   Balla Antal 2008. március 30-án, 82 éves korában hunyt el. „A sors kifürkészhetetlensége, hogy a húsvéti ünnepeket követő hétvégére eső érkezésemet türelmesen megvárta. Hosszasan beszélgettünk, de szavai még halálos ágyán sem voltak mentesek örökkévaló tréfálkozásától. Bár nehezebben beszélt, de az agya még ekkor is minden percben huncutságokat szült. Vasárnap reggel azután utolsó sóhajjal búcsúzott. Két napra rá, április elsejére esett a temetés. A dátum ez esetben véletlenszerűségében is jelértékű. Hiszen mikor búcsúzzunk egy örök tréfamestertől, ha nem április elsején. Temetésén, a koporsóra hulló földdarabok doboló ritmusa felidézte bennem az újságírói mondatot: Messze látszik Balla Anti kalapja. Ezt annak idején azért írták, mert népművelői munkássága sokakat érintett a falu határán, országhatáron túl is. Mára ez a mondat azonban fizikai értelemben is megigazult, hiszen Anti bácsi az égi mezőkről int már felénk. Gyors járására emlékezve nem feledem intő mondatát: Úgy kell járjak, hogy a légy a talpam alatt meg ne dögöljék. Tudom, ennyi energiával még onnan túlról is képes közénk hajítani a kalapját, mint megtette oly sokszor, amikor elégedetlen volt. Vigyázzunk, mert megteszi most is, ha nem végezzük jól a dolgunkat az általa megmunkált örökséget illetően. Ezt kell szem előtt tartanunk a jövőben.” (Stoller Antal)
   „Reá emlékezve ez a nóta jut eszembe: Úgy ég a tűz, ha tesznek rá. És Balla Antal tett rá, rakta éveken, évtizedeken át. Ha egyik keze megfáradt, rakta a másikkal, majd rakta mindkettővel, hogy Jobbágytelke híre messze jusson, a Tarbükkön túl, völgyeken, hegyeken, országokon át. A Hodos-patak fejénél fekvő Jobbágytelke lakói szorgos emberek, akiknek a - magyar nép által találóan „életnek” nevezett - búza a legfontosabb terményük. Duplán az, hiszen nem csak az életet adó kenyér alapja, hanem a szalmafonat készítésének anyaga is. A szalmafonatból kalapot készítenek, amely megóvja őket a búzát érlelő napsugártól! Hát ilyen ott az élet, ahol Balla Antal rakta a tüzet.” (Stoller Antal „Huba”)
   Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében október 19-én, vasárnap, a déli istentiszteletet követően nyílik a Balla Antal emléke előtt tisztelgő fotókiállítás. A felvételeket Virág György, ötvenöt éves budapesti lakos készítette. Munkájáról így nyilatkozik: - Végzettségem szerint nyomdai fényképész (később tipográfus) lennék. Lassan harminc éve főként szitanyomással, grafikával, fényképezéssel foglalkozom. A hetvenes évek közepe óta járunk Erdélybe. Jobbágytelkére Kelemen Ferenc rádióriporter és felesége vitt ki, nejemmel együtt. Azóta egyre mélyülő barátság kötött minket Balla Antiékhoz. Nála voltunk otthon, s ő nálunk volt itthon, mikor Pesten járt. Az eltelt évek során sok-sok képet készítettem róla és a falu életéről. Ezekből válogattunk egy csokorravalót, főként portrékat. A fotók mérete 30x40, illetve 40x50 cm. Habkarton paszpartuval készítettem el a képeket, így nagyon könnyen rögzíthetők, illetve függeszthetők.

Összeállította: B.D. (e-népújság.ro)

 
"Kék szivárvány koszorúzza az eget" Nyomtatás
Írta: Orbán Csaba   
2013. március 13. szerda, 21:02
         Jobbágytelke, a varázsszó, amely, ha kimondatik, lassan lecsöndesül bennem a lázadó lélek, elűzetnek a nyomasztó gondolatok, s az emlékezés fonalába kapaszkodva elindulok oda, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget” , jeléül annak, hogy az évszázadok óta itt élő maroknyi, dacos székely számára nem létezik lehetetlen, mert lám, szikes-kavicsos domboldalakon megterem a búza, ha van teremtő erő, konok akarat és Istenbe vetett hit.

        Bizonyosan Petres Dédapám is látta – érezte, valamikor az 1880-as években a szivárványt és tudta, hogy ezt a csodát bármi áron szolgálni kell, hogy tovább élhessen, gyarapodhasson, így, makulátlanul, töretlenül.

        Dédapó álma valóra vált. Miközben a történelem bomlasztó szele kíméletlenül pusztított népeket, ősi kultúrákat, Jobbágytelke határában megálljt parancsolt az erkölcsi felsőbbrendűség hajlíthatatlan szelleme. Itt, a hegyekkel körülzárt völgyben ma is a legtisztábban cseng a szó, él a dal, a puszta kéz teremti a mindennapi kenyeret, itt kérni ma is csak az imádságban szabad, de jó szívvel adni a kevésből is sokat, az mindennél fontosabb.

         Köszönöm Dédapó, hogy megtaláltad a korcs világban a romlatlan, ősi tisztaságnak ezt a parányi szigetét, ahol én, a kései utód, néhanapján, a tiszta forrásban megmártózva megtisztulhatok, erőt adó hitet meríthetek abból az önzetlen szeretetből, amelyet soha, sehol a világon nem tapasztalhattam, mert az csak ott, az enyéim lelkéből sugárzik felém.

         Lám, most is, az emlékezés fonalába kapaszkodva oda indulok megnyugvást keresni, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget….”.

(Lukácsy Ildikó)

 Petres Kálmán

Hitvallomás


"Nyárádmenti, áldottemlékű tájék...

Olyan jól esik állani halmaidon.

Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,

Előmbe fénylik régi-régi nyom.

És én megyek, miként az alvajáró,

Míg ujjongón roskadnak térdeim,

Hogy homlokommal arcod födjem,

... Édes szülőföldem.


Bejárom a néma, sötét nagy erdőt,

Hol órákig elültem egymagamban,

Zöld lomb közt figyelve fenn a felhőt,

Vagy a Nap áttört fényét gyöngypatakban.

Milyen boldogság lesz ma megtalálni

A szép nevet a vén cser oldalán,

Hol ágyadra pihenni dőltem.

... Édes szülőföldem.


Virágos rét, erdő, határ, harangszó!

Ti mind: egy csöndes, kis székely falucska.

Nekem örökös, élő szent parancsszó:

Hogy ahol szívem a dalt megtanulta,

Azt a helyt semmi vágy és eszmény

Föl ne múlja bennem soha.

Rajtad állok, ahonnan kinőttem,

... Édes szülőföldem.



        “A szülőföldhöz való ragaszkodás az egyik legszentebb emberi érzés. Megszámlálhatatlan szál köt az ismerős tájhoz, hol bölcsőnket ringatták és kóstolgattuk az anyanyelv ízét, valamint türelmes tanító nénik és tanító bácsik megtanítottak a betűvetés csodálatos művészetére, és bevezettek a számok végtelen világába.”

(Szabó György)

 

 
A falu "ipara" Nyomtatás
Írta: Orbán Kálmán   
2013. február 19. kedd, 11:56

         A falunak különleges ipara volt és van a mai napig: a kalapkötés(szalmakalapfonás). A Népi Együttes mellett, Jobbágytelke a kalapkötésről is híressé vált. 1831-ben Bocskor plébános (Bözödről került ide) vezette be a kalapkötést. Látva a falu nehézkes, szenvedő életét, megmutatta a szorgalmas népnek a kalapkötés mesterségét, ami azóta a falu iparát képezi.

           A szalmakalapot 1958-ig mindenki önállóan varrta. A falu télen kötötte a kalapot, mert akkor nem volt más mezei munka. A szalmafonás ideje: november elejétől Húsvét előtti nagyhétig tartott. Azért, hogy gyorsabban teljen az idő és az emberek jól érezzék magukat, cékbe(fonókba) gyűltek össze, ahová mind asszonyok, mind leányok hivatalosak voltak. Ilyen kalapkötő csoportok minden utcában voltak. Mialatt az asszonyok és a leányok kötötték a kalapot, a fiatal legények “maszkuráztak”: jelmezekbe bújtak. Adventben csúf maszkurákat(cigány, árvízkárosult és halál) öltöztettek, farsang idején szép maszkurákat(mennyasszony, vőlegény és betyár) és böjt idején megint csúf maszkurát. Bekérezkedtek a césházakhoz, énekelve bementek, majd megtáncoltatták a kalapkötőket. Velük járt a “hamubotos” is, neki az volt a dolga, hogy egy botra akasztott harisnyába hamut kellett hordjon a maszkúrák után, és a táncolni nem akaró kalapkötőket megveregesse vele. Ez egyfajta büntetés volt.

        A leányok mikor este elmentek szánkózni, ezalatt a fiúk bementek a cékbe és ellopták a lányok kalapjait. Fákra bogozták, kerítésekre, sőt még a kútágasra is tekerték, elharapták, denevérszárnyat kötöttek a kalapfonat végébe.

        Az itt font, majd megtisztított kalapfonatokat szekéren szállították többek közt Beszterce, Kolozsvár, Teke, Szászrégen, Bethlen, Szászkelence és Marosvásárhely piacaira.

        A másik megélhetési forma: a mezőgazdaság, annak ellenére, hogy a falut dombok veszik körül. Az állattartás, földművelés ma is a fennmaradás biztosítója. Tehenekkel-lovakkal, mezőgazdasági gépekkel művelik a földeket.

       Emberek sorát lehet látni a tavaszi életindulással a mezőkön, egészen a betakarodásig, az ősz végéig. Az 1930-40-es évekig a falu mezőgazdaságát a „Hármashatár” jellemezte. Nevét a földművelési területek hármas felosztásáról kapta. A határ dombos részét mindig szőlősök borították, a többi földművelésre alkalmas területet két részre osztották: kaszálók és gabonatermő földek, ezeket évente cserélgették, csak a szőlős maradt mindig ugyanott. A cserélgetés eredményeképpen jobb lett a szántóföldek minősége, jobb termést értek el.

         Az emberek „kalákába” dolgoztak. A gazda rokonságot, fiatalokat hívott össze aratáskor, szüretkor. Mindenki együtt dolgozott, senki sem maradt bér nélkül. A segítségért viszont segítséget kaptak a földtulajdonosok, mikor kinél volt szükség jó munkásra. Aratáskor a legények, férfiak „kávás kaszákkal húzták a rendet” , a leányok, asszonyok sarlóztak és felszedték a levágott búzát, „kévébe” kötötték majd az emberek, a férfiak „kalongyákba, oláhkalongyákba” rakták össze. A gazda cigányokat fogadott fel muzsikálni, akik a forró tarlón húzták a muzsikát.

       A betakarítás után „kiszedték a szalmát” a leányok, asszonyok. A búza megmunkálásra alkalmas szálait „markokba” kötötték, majd a „csűrhíjára” tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket „szakaszba” rakták össze, kezdődhetett a „cséplés”. Régebben cséphadaróval, majd cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével külön választódott az őrlésre-, vetőmagnak alkalmas búzaszem és a szalma.

        A „marékszalma’ hosszú folyamaton ment keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett kész a kalapfonatok, csipkék kötésére.

        A leányokra és asszonyokra várt a „főbeliek’ létrehozása.

 

 

 
« ElsőElőző12345KövetkezőUtolsó »

JPAGE_CURRENT_OF_TOTAL

Egy kép...

No images

Statisztika

Tagok : 1191
Tartalom : 57
Webcímek : 18
Tartalom találatai : 283809

Partnereink

Belépés



Megjelent a Jobbágytelki Falumúzeum új portálja
Kedves Olvasónk! Miként észrevehette, megváltozott a Jobbágytelki Falumúzeum portáljának megjelenése. Kellemes böngészést kívánnak,

a szerkesztők
 
Megnyílt a Jobbágytelki Falumúzeum!

Köszönet érte minden adományozónak és segítőnek, különös tekintettel Orbán Kálmánné Veronkának és családjának.

 

Szavazás

Járt-e már Erdélyben?
 

Támogatja a Vitézi Ének Alapítvány.

La Pille Follando Con Dos Amigos Thicc Yellabone Bihh Pt 1 Dawan Ladyboy Dawan Ready To Seduce Mi Mujeres Simpre Esta Caliente Drinking Cum At Police Station Voyeurfan1