Jobbágytelke a Nyárádmentén található,  Marosszék egyik leggazdagabb kultúrájával, hagyományaival rendelkező falva.

            A falu fennállása óta többnyire katolikus híveket nevelt. Ennek köszönhetően minden egyházi ünnepkor más-más hagyományt ápol.

            Ilyen szokás például a Húsvét vasárnapjára virradó éjszakán történő határkerülés.

A falu kántora, gondnoka, a vállalkozó szellemű férfiak és asszonyok megkerülik a határt. Miből is áll ez:  a szokás az 1900-as évek elejére vezethető vissza. Ebben az időben a falu határa, megművelt földterülete három nagy részre volt felosztva –innen is a megnevezés, Hármashatár. A három földművelési rész: szőlősök területe, gabonatermesztés: búza, zab, és a kaszálóknak fenntartott határrész. A jó termést annak köszönhették, hogy minden évben cserélték a gabonatermő területet és a kaszálókat, a szőlős maradt a falu dombos részén.

            Nagyszombat este, mise után, a pap kihirdeti a határkerülés indulásának időpontját. Ez általában Húsvét hajnalán, 5 órakor szokott lenni. A nép harangszóval indul, Mária-énekeket énekel, majd később, nekifog a rózsafüzér imádkozásának. A kikerülést két lobogó és a feszületet kezében tartó legények vezetik. A Hármashatárnak megfelelően, mindig arra vezetett a határkerülők útja, ahol abban az évben a búzát termesztették az emberek. Három megállója volt a kikerülésnek: a falu határát jelölő kő tövében, a szőlős fejében a vén vackorfa tövében és az útba eső keresztfa tövében. A kő, a fa és a kereszt tövében kereszt alakú gödröt vágnak, majd a Virágvasárnapkor megszentelt barkát, a gödörnek megfelelően belehelyezik. Könyörgést végeznek a barka betemetése után, a szertartás a Mennynek királyné asszonya című énekkel fejeződik be, jó termésért, jégeső és szárasság ellen imádkoznak. A kikerülő nép pálcákat, botokat vág mogyorófából, a hegyére az éppen nyíló virágokat, zöld leveleket kötöz, ugyanígy a lobogókra és a feszületre is. A díszes sereg a Mindenszentek litániájának éneklésével és Mária-énekekkel vonul be a faluba a húsvéti mise előtt, itt a pap áldást ad népre, akik a falu minden lakosa nevében imádkoztak a jó termés érdekében, majd megszenteli a botokat és lobogókat a feszülettel együtt. A lobogók egész Pünkösdig díszítik a szentélyt, a botok pedig a házak előtt lévő küskertet (kiskertet) díszítik, megvédve a férgektől és a jégtől a termést.

            A falu lakossága az elmúlt években kissé megfogyatkozott, a Hármashatár is megszűnt, de a népszokásokat nem lehet egyik napról a másikra elfeledni. Hála Istennek még vagyunk olyanok, akik vállalkozunk e hagyomány folytatására.

        Bizonyosan Petres Dédapám is látta – érezte, valamikor az 1880-as években a szivárványt és tudta, hogy ezt a csodát bármi áron szolgálni kell, hogy tovább élhessen, gyarapodhasson, így, makulátlanul, töretlenül.

        Dédapó álma valóra vált. Miközben a történelem bomlasztó szele kíméletlenül pusztított népeket, ősi kultúrákat, Jobbágytelke határában megálljt parancsolt az erkölcsi felsőbbrendűség hajlíthatatlan szelleme. Itt, a hegyekkel körülzárt völgyben ma is a legtisztábban cseng a szó, él a dal, a puszta kéz teremti a mindennapi kenyeret, itt kérni ma is csak az imádságban szabad, de jó szívvel adni a kevésből is sokat, az mindennél fontosabb.

         Köszönöm Dédapó, hogy megtaláltad a korcs világban a romlatlan, ősi tisztaságnak ezt a parányi szigetét, ahol én, a kései utód, néhanapján, a tiszta forrásban megmártózva megtisztulhatok, erőt adó hitet meríthetek abból az önzetlen szeretetből, amelyet soha, sehol a világon nem tapasztalhattam, mert az csak ott, az enyéim lelkéből sugárzik felém.

         Lám, most is, az emlékezés fonalába kapaszkodva oda indulok megnyugvást keresni, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget….”.

(Lukácsy Ildikó)

 Petres Kálmán

Hitvallomás

"Nyárádmenti, áldottemlékű tájék...

Olyan jól esik állani halmaidon.

Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,

Előmbe fénylik régi-régi nyom.

És én megyek, miként az alvajáró,

Míg ujjongón roskadnak térdeim,

Hogy homlokommal arcod födjem,

... Édes szülőföldem.

Bejárom a néma, sötét nagy erdőt,

Hol órákig elültem egymagamban,

Zöld lomb közt figyelve fenn a felhőt,

Vagy a Nap áttört fényét gyöngypatakban.

Milyen boldogság lesz ma megtalálni

A szép nevet a vén cser oldalán,

Hol ágyadra pihenni dőltem.

... Édes szülőföldem.

Virágos rét, erdő, határ, harangszó!

Ti mind: egy csöndes, kis székely falucska.

Nekem örökös, élő szent parancsszó:

Hogy ahol szívem a dalt megtanulta,

Azt a helyt semmi vágy és eszmény

Föl ne múlja bennem soha.

Rajtad állok, ahonnan kinőttem,

... Édes szülőföldem.

        “A szülőföldhöz való ragaszkodás az egyik legszentebb emberi érzés. Megszámlálhatatlan szál köt az ismerős tájhoz, hol bölcsőnket ringatták és kóstolgattuk az anyanyelv ízét, valamint türelmes tanító nénik és tanító bácsik megtanítottak a betűvetés csodálatos művészetére, és bevezettek a számok végtelen világába.”

(Szabó György)

         A falunak különleges ipara volt és van a mai napig: a kalapkötés(szalmakalapfonás). A Népi Együttes mellett, Jobbágytelke a kalapkötésről is híressé vált. 1831-ben Bocskor plébános (Bözödről került ide) vezette be a kalapkötést. Látva a falu nehézkes, szenvedő életét, megmutatta a szorgalmas népnek a kalapkötés mesterségét, ami azóta a falu iparát képezi.

           A szalmakalapot 1958-ig mindenki önállóan varrta. A falu télen kötötte a kalapot, mert akkor nem volt más mezei munka. A szalmafonás ideje: november elejétől Húsvét előtti nagyhétig tartott. Azért, hogy gyorsabban teljen az idő és az emberek jól érezzék magukat, cékbe(fonókba) gyűltek össze, ahová mind asszonyok, mind leányok hivatalosak voltak. Ilyen kalapkötő csoportok minden utcában voltak. Mialatt az asszonyok és a leányok kötötték a kalapot, a fiatal legények “maszkuráztak”: jelmezekbe bújtak. Adventben csúf maszkurákat(cigány, árvízkárosult és halál) öltöztettek, farsang idején szép maszkurákat(mennyasszony, vőlegény és betyár) és böjt idején megint csúf maszkurát. Bekérezkedtek a césházakhoz, énekelve bementek, majd megtáncoltatták a kalapkötőket. Velük járt a “hamubotos” is, neki az volt a dolga, hogy egy botra akasztott harisnyába hamut kellett hordjon a maszkúrák után, és a táncolni nem akaró kalapkötőket megveregesse vele. Ez egyfajta büntetés volt.

        A leányok mikor este elmentek szánkózni, ezalatt a fiúk bementek a cékbe és ellopták a lányok kalapjait. Fákra bogozták, kerítésekre, sőt még a kútágasra is tekerték, elharapták, denevérszárnyat kötöttek a kalapfonat végébe.

        Az itt font, majd megtisztított kalapfonatokat szekéren szállították többek közt Beszterce, Kolozsvár, Teke, Szászrégen, Bethlen, Szászkelence és Marosvásárhely piacaira.

        A másik megélhetési forma: a mezőgazdaság, annak ellenére, hogy a falut dombok veszik körül. Az állattartás, földművelés ma is a fennmaradás biztosítója. Tehenekkel-lovakkal, mezőgazdasági gépekkel művelik a földeket.

       Emberek sorát lehet látni a tavaszi életindulással a mezőkön, egészen a betakarodásig, az ősz végéig. Az 1930-40-es évekig a falu mezőgazdaságát a „Hármashatár” jellemezte. Nevét a földművelési területek hármas felosztásáról kapta. A határ dombos részét mindig szőlősök borították, a többi földművelésre alkalmas területet két részre osztották: kaszálók és gabonatermő földek, ezeket évente cserélgették, csak a szőlős maradt mindig ugyanott. A cserélgetés eredményeképpen jobb lett a szántóföldek minősége, jobb termést értek el.

         Az emberek „kalákába” dolgoztak. A gazda rokonságot, fiatalokat hívott össze aratáskor, szüretkor. Mindenki együtt dolgozott, senki sem maradt bér nélkül. A segítségért viszont segítséget kaptak a földtulajdonosok, mikor kinél volt szükség jó munkásra. Aratáskor a legények, férfiak „kávás kaszákkal húzták a rendet” , a leányok, asszonyok sarlóztak és felszedték a levágott búzát, „kévébe” kötötték majd az emberek, a férfiak „kalongyákba, oláhkalongyákba” rakták össze. A gazda cigányokat fogadott fel muzsikálni, akik a forró tarlón húzták a muzsikát.

       A betakarítás után „kiszedték a szalmát” a leányok, asszonyok. A búza megmunkálásra alkalmas szálait „markokba” kötötték, majd a „csűrhíjára” tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket „szakaszba” rakták össze, kezdődhetett a „cséplés”. Régebben cséphadaróval, majd cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével külön választódott az őrlésre-, vetőmagnak alkalmas búzaszem és a szalma.

        A „marékszalma’ hosszú folyamaton ment keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett kész a kalapfonatok, csipkék kötésére.

        A leányokra és asszonyokra várt a „főbeliek’ létrehozása.