Jobbágytelke ügyét szolgáló magyarországiak! Nyomtatás
Írta: Orbán Csaba   
2015. február 18. szerda, 12:39
Hogyan értékesítheti szellemi és tárgyi örökségét egy székelyföldi település? Hogyan állhat ma talpra, ha nemcsak a pénz, hanem a szellemi tőke is hiányzik? Mindenképpen kell egy kéz, ami a hónuk alá nyúl. Példa lehet rá Jobbágytelke, amely talált ilyen embereket.

Kiaknázatlan, de talán még fel sem fedezett értékek rejlenek egy-egy vidéki közösségben. Jobbágytelke népi és kulturális örökségére már az 1970-es években felfigyeltek nemcsak a kutatók, hanem a nagyközönség is. A kommunista rezsim bukása után a településről sokan Magyarországra távoztak, az egykori híres jobbágytelki néptánccsoportot kézben tartó és működtető Balla Antal is eltávozott már közülünk. A jobbágytelkiek fel- és beismerték: megfelelő pénz és szellemi tőke hiányában képtelenek kiaknázni, a szó jó értelmében véve értékesíteni szellemi kincseiket. A falura több magyarországi személy felfigyelt, végül közülük három itt ragadt, vagy legalábbis sűrűn visszatér ide. Ila Gábor fényes szakmai karriert feladva Budapestről Jobbágytelkére költözött, és a helyi kulturális egyesületet is vezeti. Ezúttal egy, a szakmai berkekben közismert táncmestert és egy vállalkozót mutatunk be, akik tudásukat, esetenként pénzüket is felhasználják arra, hogy nemcsak a külvilágnak mutassák meg Jobbágytelke értékeit, hanem a falubeliek figyelmét is felhívják: nem biztos, hogy érdemes vándorbotot fogni.

A ma 70 éves Stoller Antal első táncélményét ötödik osztályos korában szerezte. Jobbágytelkével 1971-ben „találkozott” először, amikor néhány szakmabeli társával Erdély egy részét járták be. Az 1971. és 1972. év fordulója Jobbágytelkén érte. Az volt akkori egyik legnagyobb élménye, hogy egy este bement a házba, ahol tartózkodtak egy jobbágytelki férfi és hangosan azt mondta: „Magyar honvédok állnak a Kárpátok ormán!” Ceaușescu idejében ilyent mondani életveszélyt jelentett. Ők pedig azzal utaztak el másnap, hogy itt hatalmas erő lakozik. Még abban az évben létrehozták az első budapesti táncházat, amelyet 2002-ben, „negyven évesen” az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított.

Stoller Antal élete azonban minduntalan visszakanyarodott Jobbágytelkéhez, és a Vasas vezetőjeként megismerte a jobbágytelki Balla Antalt, így az 1980-as években többször vitték ki Budapestre az itteni néptánccsoportot, budapestiek jöttek Jobbágytelkére és környékére táncolni, gyűjteni, így nagyon összefonódott az élete az Anti bácsiéval.

A faluban próbáltak egy helyi múzeumot is létrehozni, de mivel nem találtak megfelelő, jogilag tiszta helyzetű épületet, a katolikus egyháznak még vissza nem szolgáltatott pedagógusi lakást szemelték ki ilyen célra. Anti bácsi 80. születésnapjára, 2006-ban rendezték be itt az első tájszobát, azóta zajlik a múzeumbővítés. Időközben Anti bácsi egészségi állapota megromlott, de ott volt a régi stílusú háza, benne minden, ami őt és a helyi tánccsoportot jelentette. Anti bácsival egyezményt kötöttek, hogy házát csak a helyi kulturális egyesületnek adja el. Így halála után (2008-ban) kölcsönt szereztek a budapesti Vitézi Ének Alapítványtól, hogy megvásárolhassák ezt az ingatlant tájház kialakítása céljából.

Azóta Stoller úgy érzi, kutya kötelessége a falumúzeumot, a tájházat, a kulturális egyesületet továbbépíteni úgy, hogy az Anti bácsi szellemiségének megfeleljen, s hogy ide minél több ember ellátogathasson megismerni ezt a kultúrát. Az időközben közösen létrehozott helyi kulturális egyesületet Simó Béla, majd Bereczki Enikő vezette, jelenleg az ide költözött Ila Gábor irányítja. Sok itt még a tennivaló, de a községi önkormányzat segítségére is számítanának. A múlt és a jövő szellemisége találkozik ezen a helyen, és arra kellene tanítani a fiatalokat: ha nem muszáj, ne menjenek el külföldre dolgozni, hanem a faluturizmus révén itthon teremtsenek maguknak megélhetést.

Az 50 esztendős tiszafüredi vállalkozó, Nagy Gábor ugyancsak szívügyének tekinti a jobbágytelki ifjúságot. A Balassi Intézet néptánctagozatán 1973-ban ismerte meg Balla Antalt és a jobbágytelkiek forgatós-szöktetős táncát. Bár akkor még csak annyit tudott, hogy ez a falu Erdélyben van, táncait és dalait már ismerte. 2000-ben jött el először ide Stoller Antallal, köszönteni Anti bácsit. Néhány éve ebben a nyárádmenti faluban házat vásárolt, felújíttatta, újonnan készült épületrészeit sokszor bocsátja a fiatalok és a faluközösség számára, a „tóskerti csűr” lassan közfogalommá válik a faluban.

Gábor Jobbágytelkét fantasztikus élménynek tartja, hiszen ez egy „itthon nevelődés”. Kell és fontos, hogy a 21. században ravatalozó épül a faluban, de ugyanúgy kell a játszótér is, hiszen az itteni emberek dolgoznak, élnek, fontos nekik a jövő, a gyermek, mondja. A fiatalok szemét pedig fel kell nyitni, hogy ez a falu fontos, de nekik is fontos kell legyen a saját létük, énjük és lokálpatriotizmusuk. A fiatalok egy része itthon van, más része máshol tanul vagy dolgozik. De rá kell vezetni őket, hogy bárhová mennek tanulni, a megszerzett szellemi tőkével jöjjenek vissza a szülőfaluba, ahol van termőföld, vallás, hit, népszokás. Őseinkből és kultúránkból építkezünk, az határozza meg énünket – vallja Nagy Gábor.

Forrás: www.szekelyhon.ro

A cikkért köszönet: Gligor Róbert Lászlónak

 
Kérjük, hogy regisztráljon vagy jelentkezzen be, ha hozzá kíván szólni ehhez a cikkhez.