Bizonyosan Petres Dédapám is látta – érezte, valamikor az 1880-as években a szivárványt és tudta, hogy ezt a csodát bármi áron szolgálni kell, hogy tovább élhessen, gyarapodhasson, így, makulátlanul, töretlenül.

        Dédapó álma valóra vált. Miközben a történelem bomlasztó szele kíméletlenül pusztított népeket, ősi kultúrákat, Jobbágytelke határában megálljt parancsolt az erkölcsi felsőbbrendűség hajlíthatatlan szelleme. Itt, a hegyekkel körülzárt völgyben ma is a legtisztábban cseng a szó, él a dal, a puszta kéz teremti a mindennapi kenyeret, itt kérni ma is csak az imádságban szabad, de jó szívvel adni a kevésből is sokat, az mindennél fontosabb.

         Köszönöm Dédapó, hogy megtaláltad a korcs világban a romlatlan, ősi tisztaságnak ezt a parányi szigetét, ahol én, a kései utód, néhanapján, a tiszta forrásban megmártózva megtisztulhatok, erőt adó hitet meríthetek abból az önzetlen szeretetből, amelyet soha, sehol a világon nem tapasztalhattam, mert az csak ott, az enyéim lelkéből sugárzik felém.

         Lám, most is, az emlékezés fonalába kapaszkodva oda indulok megnyugvást keresni, ahol mindig “kék szivárvány koszorúzza az eget….”.

(Lukácsy Ildikó)

 Petres Kálmán

Hitvallomás

"Nyárádmenti, áldottemlékű tájék...

Olyan jól esik állani halmaidon.

Ha elföd néha kinn az élet-árnyék,

Előmbe fénylik régi-régi nyom.

És én megyek, miként az alvajáró,

Míg ujjongón roskadnak térdeim,

Hogy homlokommal arcod födjem,

... Édes szülőföldem.

Bejárom a néma, sötét nagy erdőt,

Hol órákig elültem egymagamban,

Zöld lomb közt figyelve fenn a felhőt,

Vagy a Nap áttört fényét gyöngypatakban.

Milyen boldogság lesz ma megtalálni

A szép nevet a vén cser oldalán,

Hol ágyadra pihenni dőltem.

... Édes szülőföldem.

Virágos rét, erdő, határ, harangszó!

Ti mind: egy csöndes, kis székely falucska.

Nekem örökös, élő szent parancsszó:

Hogy ahol szívem a dalt megtanulta,

Azt a helyt semmi vágy és eszmény

Föl ne múlja bennem soha.

Rajtad állok, ahonnan kinőttem,

... Édes szülőföldem.

        “A szülőföldhöz való ragaszkodás az egyik legszentebb emberi érzés. Megszámlálhatatlan szál köt az ismerős tájhoz, hol bölcsőnket ringatták és kóstolgattuk az anyanyelv ízét, valamint türelmes tanító nénik és tanító bácsik megtanítottak a betűvetés csodálatos művészetére, és bevezettek a számok végtelen világába.”

(Szabó György)